Én és az Internet

Most hogy a hét 2-3 napján nem kell majd kötelezően elmennem itthonról kicsit át kellett alakítanom a napirendemet. Odáig még nem fajult a dolog, hogy ismét uszingálni járjak, de változtatásra mindenképpen szükség volt. Nem mintha az úszás nem férne rám, de sajnos én úgy nem tudok úszni hogy a kilóim csökkenését illetően valami eredménye is legyen, az uszingálásról meg már bebizonyosodott hogy nem sokat ér. Ettől én nem fogok számottevően fogyni. Tehát ha uszingálni nem is fogok, kimozdulni annál inkább. Még nem tudom, hogy hová és mi célból, de ez majd idővel kialakul. Az időjárástól is függ. Áprilistól már lehet menni Mályiba, ezzel nagyjából megoldódik a szabadban való tartózkodás és némi mozgás kérdése is.

Más dolog az Internet. Rájöttem, hogy az nem lehet, hogy reggel bekapcsolom a gépet, éjszaka meg kikapcsolom. A villanyszámla is jelentősen megnőne, azonkívül nem tudnék nyugodtan mással sem foglalkozni. Hiába olvas vagy néz TV-t az ember ha a gép be van kapcsolva akkor állandóan nézi jött-e valami, van-e valami teendő.

Tehát mostanában újságolvasással indul  a nap, emellett figyelemmel lehet kísérni az m1 hírműsorát. Nem egy nagy durranás ez a reggeli műsor, de azért valaminek csak kell zsinatolnia az ember mellett. Már azt is kitanultam mikor kell lehalkítani a TV-t. Például akkor amikor a lányok az időjárásmondó fiúval Tomival könnyed és laza cseverészésbe kezdenek a várható időjárásról, hogy  aztán néhány mondat után minket is beavassanak a dolgokba. Hát ettől a spontaneitástól rosszul vagyok, tehát ilyenkor tényleg leveszem a hangot. Aztán 8 után sem érdemes már nézni, akkortól olyan könnyed, érdektelen dolgokról szólnak a riportok.

Aztán az újságok után benézek az Internetre megnézem mi jött éjszaka, meg kicsit dolgozom, ha lehet addig amíg a reggeli műsor érdekesebb riportjai vannak, azaz 8 óráig. Ha szükséges tovább  is. Utána kikapcsolom a gépet és jön néhány óra Internetmentes élet.  Leghamarabb dél körül újra bekapcsolom, hogy megnézzem mi újság a postafiókomban. Azokat a dolgokat amik nem várhatnak estig megcsinálom, hogy a délután megint kikapcsolt gép mellett teljen el.

Az igazi internetes időszakom az este. Ekkor megy párhuzamosan a számítógép és a televízió. Ide is figyelek, meg oda is. Ilyenkor még az is előfordul, hogy ha valami néznivaló van a TV-ben inkább felveszem minthogy abbahagyjam az internetezést. Szerintem az este erre való. Ilyenkor válaszolom meg a napközben érkezett leveleket, ilyenkor továbbítom a listáimra a napközben érkezett ráérősebb listás leveleket, ilyenkor olvasgatok és ilyenkor nézem végig a Facebook üzenőfalát is, amit valami miatt Kezdőlapnak hívnak. Elég sok ismerősöm van, úgy hogy ennek végignézése sem kevés időbe telik naponta.

Aztán fél 10 tájban kikapcsolok és megint a TV-é vagy videóé a főszerep. Már néhány napja tart ez a korlátozott Internet használat és úgy érzem nyugodtabb az életem. Nyugodtan olvashatok órákon át, nyugodtan megnézhetek egy másfél órás filmet vagy lemehetek a városba a dolgaimat intézni. A számítógép és az Internet megvár. Természetesen kísérletről van szó, vagy beválik vagy nem. De egyelőre ezzel a napirenddel próbálkozom.

A tanári pályám vége

Itt a vége, fuss el véle, mondhatnám, ha vicces hangulatban lennék. De nem vagyok, így aztán maradnék a tényeknél.  A tegnapi nappal teljesen véget ért egyetemi pályafutásom. Még levizsgáztattam 3 hallgatót és ezzel tényleg vége. Nincs pénz, nincs tovább. Gondolom nagyon nem kell bizonygatnom ezt a pénztelenséget, mást sem lehet hallani a televízióban és a rádióban minthogy sok-sok milliárdot vonnak ki a felsőoktatásból. Arról amiről néhány hónapja még azt hittük, hogy több évre szóló elvonást jelent arról mára kiderült, hogy ez bizony egy éves elvonást fog jelenteni. Így aztán teljesen megértem, hogy a tanszék, a kar saját erőből kívánja megoldani azon tárgyak oktatását amelyeket idáig én vittem. Így aztán kapcsolatom ismét kissé lazult egykori munkahelyemmel. Természetesen akkor mehetek be az egyetemre amikor akarok, ígéretünk van nekünk nyugdíjasoknak, hogy ha a felújítás véget ér lesz a tanszéken egy nyugdíjas szoba, ahol letehetjük a táskánkat ha éppen bent járunk. Egyébként is a szobám még megvan, nem is is esett róla szó, hogy ebben történne változás. Úgy tűnik akkor sem sok vizet zavarok ha ott maradok még egy darabig, de  azért szép lassan megkezdem a kivonulást is.

Egy biztos szálam megmarad az egyetemmel, ez pedig az általam indított és moderált levelező listák. Úgy tűnik ebben nem lesz változás. Eddig is jobbára itthonról intéztem ezeket a dolgokat, ezután is így fogom. Persze egyfajta minőségi változással számolnom kell. A front sem lehet meg hátország nélkül, egy e g y e t e m i levelező lista sem lehet meg egyetemi információk nélkül. Sok függ attól, hogy a megmaradók mennyi információval látnak el. A hallgatói lista az más, a hallgatóktól eddig is az Interneten kaptam a híreket, tehát ott nem számolok minőségi romlással.

Végezetül néhány mondat arról, hogyan érint a dolog érzelmileg. Természetesen nem jól. 38 és fél évet töltöttem oktatással, tanítással, neveléssel. Úgy gondolom nem csináltam rosszul. Szerettem csinálni és igyekeztem jól csinálni. Természetesen innentől megindul egy lassú elszakadási folyamat az egyetemtől, a hallgatóktól, ami  végül is természetes ha az ember nyugdíjba megy, ha már nem jár be az egyetemre. A mostani hallgatók még ismernek, még el-elhívnak majd szakestélyekre aztán lassan ez is elmarad majd. Hiszen egyre többen szereznek diplomát, egyre többen hagyják itt az Alma Mátert, hogy helyükbe újak jöjjenek. Akik számára már semmit nem fog mondani a nevem. Azért addig még van néhány év, ezalatt nekem is lesz időm hozzászoknom ehhez az új helyzethez.

Hogy mit fogok csinálni? Végre azt amit idő hiányában idáig nem tudtam: olvasni, olvasni és olvasni. Először kiolvasom a saját könyvtáramat, aztán átmegyek ide szemközt a könyvtárba, aztán a megyei könyvtárba. Ha meg meguntam az olvasást keresek magamnak olyan elfoglaltságot amire korábban aztán végképp nem jutott idő.  Végre úgy fogok zenét hallgatni, hogy közben nem csinálok, semmit csak élvezem a muzsikát. Idáig mindig úgy hallgattam szimfonikus zenét, hogy soha nem láttam a zenészeket mert mindig dolgoztam közben. Botfülű vagyok de számtalan olyan zenemű van a világon amit még az én botfülemmel is lehet élvezni. Millió dolog van amire soha nem jutott időm. Hát most lesz. Persze hiányozni fog az egyetem, a tanítás, a hallgatóim. De hát egyszer minden véget ér, véget ért ez is. Sajnos kevés kép készült oktatói tevékenységemről, előadásról, vizsgáról. Ami volt azokból kiválasztottam néhányat:

Ez a kép például 1979-ben készült, műszaki hőtan előadáson. Volt fehér köpenyem is, de ezt jobban szerettem. Jobban bírta a gyűrődést és ezt nem szó szerint kell érteni.:)

Ez a két kép tavaly készült. Háttal állok mert még mindig fontos az inkognitóm.:)

Ez egy kiscsoportos előadás. Ők azok a levelező hallgatóim akik szakestélyt rendeztek a tiszteletemre. Ezúttal is köszönöm nekik.

Vizsga. Előtérben Eszter, bányász egyenruhában.

Ez is vizsga, vagy csak zárthelyi. Az öltözékből ítélve inkább zárthelyi. Az a fehér ott a kolléga vállán az én pulóverem. Kölcsönadtam neki mert nagyon hideg volt a pincében. Ezt előre tudva én direkt kettőt vittem magammal.

Végezetül egy index. Ami ma már nincs, ebben a vizsgaidőszakban már enélkül jártak a hallgatók vizsgázni. Én sajnálom, fontos volt. Ettől is diák volt az ember.

És akkor tényleg itt a vége, fuss el véle! :)

Sörözés Moszkvában annakidején

Hát ez nehéz dolog volt. Moszkvában határozottan nehéz volt idegennek sörhöz jutni a rendszerváltás előtt, hacsak nem voltak vele olyanok akik ismerték a helyi viszonyokat. Szentpéterváron már jobb volt a helyzet, ott minden sarkon kis kioszkokban mérték a sört, sőt még automatából is lehetett inni, de ott meg olyan hűvös volt még nyáron is, hogy nem igazán vágyott az ember sörre.

Moszkva más, nyáron ott mindig dög meleg volt. A magyar ember meg igencsak vágyakozott egy kis jó hideg sörre. Aztán a tapasztalatlanabbak belefutottak egy utcai kvasz árusba akitől nagy boldogan vettek egy söröskorsónyi sörre teljesen hasonlító valamit és csak akkor jöttek rá, hogy ez nem sör amikor már  alaposan meghúzták a korsót. Ezt a kvaszt azért egyszer mindenki megkóstolja, hogy aztán soha többé ne vágyjon rá. Korábban írtam már róla, itt elolvasható.

Vágyik viszont a sörre amihez elég nehéz volt hozzájutni a rendszerváltás előtt. Abban az időben amikor mi a hallgatókkal jártunk arrafelé egyedül a Gorkij park volt e tekintetben biztos helynek tekinthető, ott mindig hozzá lehetett sörhöz jutni. Igaz, hogy elég hatalmas sort kellett kiállni érte, akkor viszont már az ember rögtön a szükséges mennyiség háromszorosát vette meg, mert még egyszer nem akart sorba állni. Sorban állás közben meg az járt az ember fejében, hogy ha mindenki csak egy korsóval venne egyszerre lehet, hogy nem is kellene néhány percnél tovább sorban állni. Miután mi  a 2 hét alatt maximum kétszer vagy háromszor mentünk sörözni így nem gondoltuk hogy mi oldjuk meg ezirányú gondjaikat. Bár utólag belegondolva, lehet, hogy ha nem kellett volna órákig sorban állni többször is elmentünk volna. Mindenesetre az igaz, hogy a Moszkvába turistaként érkező külföldi  nem biztos, hogy értesül erről a lehetőségről. Persze lehet, hogy neki meg nem is kell a Gorkij parkba mennie, elég ha bemegy a szállodája éttermébe vagy bárjába. Nem tudom, én soha nem voltam turista és soha nem laktam szállodában. Illetve laktam, de azok nem valami magas besorolásúak voltak, így aztán sört sem lehetett bennük kapni. Voltak viszont egyetemi kollégáink akik elvittek bennünket a közeli parkba sörözni.

Persze nem lehet mondani, hogy Moszkvában nem lehetett sörhöz jutni. Lehetett, csak nem biztos, hogy akkor amikor az ember akarta. És lehet, hogy menni kellett utána. Biztos vagyok benne, hogy a nagyobb szállodákban mindig lehetett kapni. Jó néhány évvel később mikor már ösztöndíjasként jártam oda rendszeresen elmentünk a "Kozmosz" szállóba ahol az ott tanuló magyar hallgatókkal többször is betegre ettük magunkat a svédasztalos kínálatból miközben hideg Radeberger és Berliner söröket kortyolgattunk.  Erről is írtam már korábban. De gyakran előfordult az is, hogy a Lenin könyvtárban a büfében árultak jó minőségű import sört. Nyilván nem helyi fogyasztásra. Szerintem ki sem nyitották volna ha mondom, hanem elvitelre. Én többször is onnan töltöttem fel készleteimet. Miközben fizettem jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy a Szovjetunióban lám milyen nagyra értékelik a tudósok kutató munkáját. Olyan söröket vehetnek amik kint az üzletekben még mutatóban sem fordulnak elő.

Aztán akinek voltak helyben barátai mint nekem is, azok eljutottak a külvárosi sörbárokba is. Az elegáns neveik ellenére ezek elég koszos kis vendéglátóipari egységek voltak. Itt két dolgot lehetett kapni: sört meg egy krivétkinek nevezett apró rákfajtát. Az alábbi képen szemügyre vehetünk néhány különösen szép példányt ezekből a rákokból.

Ezeket gondolom a fényképezéshez válogatták ki, a valóságban ezek a rákok nincsenek ilyen jó állapotban, gondolom a főzés is ront az állagukon. Ma már így nézhetnek ki:

Vagy még így sem, ha szocialista vendéglátásban gondolkodunk. Gondolom ebből lehetett bőven a tengerekben mert a pincér a sörrel együtt automatikusan kihozott mindenkinek egy hatalmas tányér főtt rákot is. Aminek jelentős részét ki kellett dobni, viszont amit meg lehetett enni belőle az tényleg finom volt. Mondjuk valamennyit levont az élvezeti értékéből az, hogy az én Kosztya barátom nedves kezéből kellett elfogadnom az apró rákdarabkákat mert amíg megtanítja nekem, hogy kell megtisztítani ránk esteledett volna. Ő viszont villámgyorsan bontotta szét a kis rákokat és már nyújtotta is felém az ehető részeket. Amit én némi lelkesedéssel megeszegettem. Gondolom mondanom sem kell, hogy másfél óra metrózás után nem alapos szappanos kézmosással kezdtük a sörözést.

Ehhez a pusztakézzel történő hal- és ráktisztításhoz jó ha hozzászokik az ember ha Moszkvában  barátokkal sörözni megy mert ez előfordul akkor is, ha szárított hal szolgál sörkorcsolyaként. Ez a szárított hal érdekes dolog. Valami pontyhoz hasonló halakat megtisztítanak, kibeleznek, megsóznak és a tűző napon egy ruhaszárító kötélhez hasonló alkalmatosságon megszárítanak.  Valahol a Volga mentén. Ezután ezek a halak eljutnak a fővárosba, hogy igazi ínyencségként szolgáljanak a baráti sörözésekhez. Levelező hallgatók előszeretettel ajándékozzák meg ilyesmikkel a moszkvai docens és professzor urakat akik némi szabadkozás után köszönettel tették el az így kapott finomságokat jobb alkalmakra.

Emlékszem egyszer gyakorlaton voltunk hallgatókkal, én már tanáremberként és nagyon nagy melegben jártuk végig az egyik kutató intézetben a különféle laboratóriumokat. Aztán mikor már nagyon kókadoztunk a  helyi tanár kísérő félre húzott és boldogan mutatta meg mit is őrizget ő a nadrág zsebében. Félrehúzta zakóját és láthatóvá vált, egy újságpapírba csomagolt gyönyörű szép szárított hal. Boldogan, cinkos kacsintással mutatta meg, hogy tűrjünk még egy kicsit, aztán megyünk a parkba sörözni. Így is lett, mentünk is kissé kóvályogva a melegtől és a fáradtságtól. Ott aztán Jevgenyij Vasziljevics hatalmas rutinnal percek alatt megtisztította a halat és megkínált bennünket. Helyesebben nem is megkínált hanem kirakta az újságpapírra, hogy fogyasszunk. Ő  természetesen hozzá sem nyúlt, ezt nekünk szánta delikateszként. Voltunk rá tízen, egy kevés mindenkinek jutott. Különösen úgy hogy néhányan lemondtak a részükről.

Aztán a rendszerváltás után megváltozott a helyzet. Emlékszem egy másik barátommal tartottunk a metrótól hazafelé, útközben megálltunk egy újságos bódé méretű bódénál és vagy negyvenféle sört számoltam meg a polcokon. Ezek szerint az orosz ember nem azért nem ivott sört mert nem szerette, hanem mert körülményes volt hozzájutni. Ez 11 éve volt, azóta sokat javult a helyzet, ahogy nézem már a könyvtárban is sört árulnak:

És már nem csak a büfében.

12 hónap az erdőn

Van egy TV filmsorozat, az a címe hogy "12 hónap az erdőn". Hétvégeken vetítik, szombat és vasárnap délután. A múlt hét előtti hétvégén kezdték, így kiszámítható, hogy most szombat délután már a májusi, vasárnap pedig a júniusi rész következik. Bizonyára sokan ismerik ezt a kedves és érdekes természetfilmet, sokszor vetítették már. Szerintem ez az a sorozat amely egyáltalán nem veszít aktualitásából. Legalábbis addig nem, amíg a természet rendje meg nem változik. Az meg nem szokott túl sűrűn változni. Vagyis ezt a sorozatot évente elő lehet venni, le lehet vetíteni. Miután 12 részből áll az lenne a logikus, hogy minden hónapban egyet tűzzenek műsorra, éppen az aktuális részt. A januárit januárban, a februárit februárban és így tovább. Milyen jó lenne látni, hogy az adott hónapban kint a természeteben milyen csodálatos dolgok történnek és a barátaink az állatok az adott hónapban vajon hogyan is élik az életüket, mivel is foglalatoskodnak.  Nekem legalábbis mindig izgalmas és érdekes volt tudni, hogy mikor mi történik az erdeinkben.

És ez eddig így is volt, csupán ebben az évben kezelik úgy a sorozatot mintha semmi köze nem lenne a hónapokhoz. Nyomják, darálják le az egyes részeket, január még a helyén van, januárban kezdték ugyanis, aztán még a február is nagyjából rendben van de márciusra már annyira nagy a csúszás, annyira eltérnek a filmekben látottak a valóságtól, hogy pont a legnagyobb értékét veszíti el a film. Amelynek alkotói sem erről álmodozhattak mikor sorozatukat fáradtságos munkával elkészítették. Ez tipikusan az a szemlélet, hogy töltsük ki valamivel a műsoridőt, hetente két rész, az annyi mint hat hétvége és kész. És hogy egy szép januári havas délután vagyunk kénytelenek abban gyönyörködni, hogy mi zajlik le erdeinkben a forró nyári hónapokban, kit érdekel? Holott ezt megtehetnénk júliusban is. Pedig csak annyi figyelem kellene hozzá, hogy minden hónapban egyszer kellene műsorra tűzni az aktuális részt és kész. Ehhez viszont egy kis odafigyelés kellene ami nem igazán van mostanában. Meg a néző iránti  több tisztelet. Ami megint csak hiánycikk. Tipikusan az a helyzet aminek jobbá tételéhez még csak több pénz sem kellene. Így aztán jobb híján én veszem fel ezeket a filmeket videóra és majd megnézem őket akkor amikor aktuálisak lesznek. Minden hónapban egy 25 perces részt.

Céllövészet

Annak köszönhetően, hogy a katonaságnál jó lövő voltam sikerült még egyszer a figyelem középpontjába kerülnöm. Ez már leszerelés után az egyetemen történt, nem sokkal a tanévkezdés után.

Az egyetemen akkoriban létezett egy "Honvédelmi ismeretek" elnevezésű tárgy aminek keretében azok számára oktattak katonai ismereteket akik nem voltak egyetem előtt katonák. Értelemszerűen nekünk felmentésünk volt, jól is nézett volna ki ha nekünk is  járni kellett volna. Tehát akkor a amikor az évfolyamnak éppen előadás volt nekünk volt 2 óra szabad időnk.

Aztán volt számukra lövészet is az egyetem melletti kis lőtéren, ahol úgynevezett kispuskával  történtek a lövészetek. Ezek akkor már sportpuskák voltak, kimondottan a célzás tanítására és versenyekhez voltak használatosak. Sok beszédnek sok az alja, lényeg hogy bár nekem nem kellett lövészetre mennem én is elmentem egy kis lövöldözés kedvéért. A célzástanulás végén mindig volt levezetésképpen egy úgynevezett párbaj. Ez abból állt, hogy lehasalt 2 csoportnyi fiatalember, egyenként 5 vagy 10 fővel - már nem emlékszem pontosan - és le kellett lőniük a saját bukó alakjaikat. Azért hívták ezeket a célokat bukó alakoknak mert ha eltalálta egy lövedék valamelyiket csilingelő hang kíséretében lebukott. Tehát mindkét csoportnak volt néhány bukó alakja, azokat kellett eltalálni. Az a csapat győzött amelyik hamarább végzett a sajátjaival.  Itt már senki nem nézte kik szállnak be a csapatokba, nem is vérre ment a dolog, mindkét csapatban voltak katonaviseltek is.

Hogy, hogy nem, nekem nagyon bejött ez a lövészet. A nézők hamar észrevették, hogy míg a többiek összevissza lődöznek de soha nem találnak, van egyvalaki akire érdemes odafigyelni mert ha az lő, talál is. Ez voltam  én. A mögöttem hallható hangokból érzékeltem, hogy most már mindenki engem néz, nekem drukkol. Innentől kezdve még nagyobb felelősséget éreztem, valahogy jó lett volna ha nem szakadna meg ez a folyamat hogy egy lövés, egy találat. És nem szakadt meg. Mind a 10 bukó alakot úgy szedtem le, hogy egyszer sem hibáztam el. Igaz, nagyon oda is figyeltem, nem kapkodtam, jól beszorítottam a fegyver tusát a vállamhoz.

Aztán mikor végeztem úgy álltam fel mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy mindet leszedtem sorban egymás után. Persze belül dagadt a keblem a büszkeségtől. Mind a 19 évemmel élveztem a sikert. Aztán hívtak az egyetemi lövész klubba, el is mentem vagy kétszer de a tanulás miatt abbahagytam. A 15 fős tanulókörben 5 évismétlő társam volt, mint az öt matek miatt ismételt, hát meg voltunk félelmítve rendesen, tanultunk mint a kisangyal. Soha nem mentem ki többé a lőtérre, de azért még ma is jól esik visszaemlékezni erre a lövészetre.

Egy befejezetlen mondat

Reggel óta furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon hogyan folytatódott volna a csinos műsorvezetőnő már megkezdett mondata az m1 reggeli műsorában abban az esetben ha nem jelzik neki, hogy vigyázzon adásban van. Vagy ha nem jelenik meg hirtelen mégis a behívott a vendég, ami okafogyottá tette a harciasnak szánt mondat befejezését. Mert ez is lehetséges. Egyébként valami fenyegetésféle hangzott el arra vonatkozólag, hogy mi történjen akkor ha legközelebb a meghívott vendég nem jön el. De mivel hirtelen megjelent így a mondat befejezése is okafogyottá vált, nem is lett befejezve. Amit kicsit sajnálok mert szívesen meghallgattam volna mire gondolt a műsorvezető.

Persze azt, hogy pontosan mi történhetett a színfalak mögött nem tudjuk, de kétségtelen, hogy elhangzott egy fél mondat amit nem nekünk nézőknek szántak. Mindenesetre nagyon kíváncsi lennék, hogy folytatta volna. Hát sajnos ezt már soha nem fogom megtudni, esetleg a fantáziámat elereszthetem, de úgy már nem annyira érdekes a dolog.

Aztán néhány nappal ezelőtt megint volt egy malőr. A műsorvezető a főpolgármester úrral beszélgetett amikor egy hölgy vonult el a kamera előtt. A dolgot érzékelte mind a riporter mind a riportalany, reagáltak is rá a maguk módján, aztán ment minden tovább, mintha mi sem történt volna.

Természetesen élő adás esetén az ilyen és hasonló esetek előfordulnak, nem is vetek én semmit az érintettek szemére. Amiért írtam az az, hogy megosszam olvasóimmal, mennyire fúrja az oldalam, hogy vajon hogyan folytatódott volna az ominózus mondat ha nem marad befejezetlenül. Természetesen csak valami huncut dologra gondolok, semmi komolyabbra. De azért azt is  jó lett volna hallani. Meg jót mosolyogni rajta.

Szarvaskolbász

A szarvaskolbász finom dolog. Ínyencfalat. Nem is túl könnyű hozzájutni. Gyerekkoromban a rokonságban akadt néha egy-egy szál, de annyi félelmetes dolgot hallottam a főzés nélkül fogyasztott vadhúsokról, hogy köszöntem szépen, de inkább nem kértem belőle. Ami azért nagy dolog, mert akkor sem vonzottak kevésbé a különleges ételek mint mostanában. Régi olvasóim tudják, hogy a zsebpénzemen én nem csokit meg cukrot vettem mint a normális gyerekek, hanem lógyulait.

Aztán nemrégiben egy hegyvidéki szállodában voltunk elhelyezve, itt a közeli Zemplénben, ahol alkalmam volt szarvaskolbászt enni. Mikor lementünk reggelizni fintorogva vettem szemügyre az asztal végén szerényen meghúzódó összeaszott kolbászkarikákat, mígnem egyikünk elolvasta a mellette lévő kis papírfecnit és így aztán megtudtuk, hogy ez bizony szarvaskolbász. Meg is pakoltam rögvest a tányéromat. Aztán megpakoltam másodszor is és harmadszor is. Itt már nem voltak aggályaim a csupán füstölt vadhús ellen, egy szállodával szemben már nem lehet bizalmatlan az ember.

Ezt követően megint szarvaskolbász mentesen teltek a hónapok, talán évek is,  mígnem nemrégiben felfedeztem a közeli - nem éppen olcsóságáról híres - bolt reklámújságjában hogy szarvaskolbász van akciósan, majdnem 3000 forintért. 3000 forint nagy pénz, ez már majdnem téliszalámi ár, de úgy gondoltam néha én is megengedhetem magamnak, hogy 3000 forintos szarvaskolbászt egyek. Meg is vettem egy párat, ami nagyjából fél kiló. Hazaérve aztán megkóstoltam, tényleg finom volt. Egy kis erős paprikával eszegettem, villányi vörösborral öblítettem le. Lucullusi lakoma volt. Vacsora után a megmaradt részt zsírpapírba csomagoltam és beraktam a konyhai beépített szekrény legalsó részébe a szellőző nyílás mellé. Jó választás volt, kellemesen kiszikkadt. Persze sokáig nem száradhatott mert azért nem hagyott nyugodni, így aztán hamar elfogyott.

Aztán néhány nap múlva hazafelé jövet megint benéztem a boltba, gondoltam veszek még egy kis tartalékot. Meglepődve láttam, hogy az akció ugyan lezárult, azonban a várakozással ellentétben nem drágábban hanem jóval olcsóbban mérik a szarvaskolbász kilóját. Mint a képekből is látható akkor már az akciós ártól nagyjából ezer forinttal olcsóbban lehetett hozzájutni.

Természetesen nem tudtam megállni, hogy ne vegyek 2 párat, ha már ilyen olcsón mérték. Ezt is hazavittem és elhelyeztem a szellőző nyílás mellé. Aztán eltelt egy kevés idő és csak nem tudtam megállni, hogy ne nézzek be ismét a boltba, hogy vajon mi újság szarvaskolbász ügyben. Benéztem és örömmel tapasztaltam, hogy még lejjebb mentek a szarvaskolbász árak, és mint az alábbi ábrán látható ekkor már pont a fele volt az akciós árnak:

Természetesen most sem tudtam megállni, hogy ne vegyek belőle. Vettem ismét 2 párat. Kedden este már a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy hazafelé megint megálltam a boltnál, hogy veszek még egy keveset. Végül is 1490 Ft már parasztkolbász ár, ez meg mégiscsak szarvaskolbász.  Sajnos azonban elfogyott, illetve egy rövidke darab még ott árválkodott a pultban de azért mindent én sem veszek meg.

Aztán szerdán vizsgáztattam és miközben a fiatalok a feladatokkal voltak elfoglalva én a magammal hozott könyvet időnként letéve azon gondolkodtam, hogy hazafelé útba esik egy másik bolt is, oda is be kellene nézni. Nagyobb is mint a miénk, árú is több van, hátha ott van még ebből az 1490 Ft-os kolbászból. És mit ád Isten, volt. Igaz már kicsit megkapta valami fehérség a fóliazacskóban, de az a legkevesebb. Természetesen megint megvettem egy párat. Most már egész szép készletem gyűlt össze a beépített szekrény aljában. Természetesen nem engedem, hogy a szarvaskolbászok terrorizáljanak, a továbbiakban is én szeretném eldönteni miből mennyit eszem, hiszen nekem gondolnom kell a súlyomra is, nem eshetek a mohóság bűnébe. Sokáig eláll az ilyesmi, majd szép komótosan megeszegetem. Aztán közben figyelem majd az akciókat is nehogy lemaradjak egy újabb szállítmányról. Bár gyanítom, hogy nem lesz több ilyen, hogy az akciós ár feléért kelljen megszabadulniuk tőle. De hátha. Majd meglátjuk. Most viszont lassan itt a vacsoraidő, azt hiszem megvacsorázom. Természetesen egy kis szarvaskolbászt. Kevés kenyérrel, hegyes paprikával, néhány kortynyi villányival leöblítve. Hadd fogyjon, háta lesz még akció, legyen hová tenni.

Ibsen "Nórá"-ja a televízióban

Szeretem Henrik Ibsen drámáit, a "Nórá"-t különösen. Az amelyikben Eszenyi Enikő és Hegedűs D. Géza játssza a főszerepet megvan videokazettán is. Most egy másik előadást láthatunk, ebben Balázsovits Lajos és Venczel Vera alakítják a főszerepeket. Látni láttam már ezt is, tudom, hogy nagy élményt fog jelenteni, ezért is merem ajánlani másoknak is. Ibsen mestere az emberi konfliktusok kezelésének, ebben a drámában is nehéz helyzetbe kerül Nóra a feleség, akinek legfontosabb férje gyógyulása, ezért olyasmire vállalkozik ami megbocsáthatatlan a férj szerint. Többet nem szívesen mondanék mert azt szeretném, hogy más is élje át azt a feszültséget amit én már többször átéltem a "Nóra" nézése közben.  Holnap, szerdán este 21.30-kor láthatjuk a Duna World elnevezésű csatornán. Korábban egyébként Duna 2 néven szerepelt a műsorkínálatban. Szokásainknak megfelelően nézzük meg azt is mit ír a TV játékról a http://www.port.hu

http://port.hu/henrik_ibsen:_nora_nora/pls/fi/films.film_page?i_perf_id=17275370&i_topic_id=1

És ha már néznivalót ajánlok volna még itt valami ma estére is. Ma este ugyanott ugyanakkor (Duna World, 21.30) Karinthy Ferenc: Gellérthegyi álmok című regényének TV változatát láthatjuk. Én már nem emlékszem rá de ismerve Karinthy Ferenc írásait és látva a stáblistát biztos vagyok benne, hogy ezt is érdemes megnézni.

http://port.hu/gellerthegyi_almok/pls/fi/films.film_page?i_perf_id=17274072&i_topic_id=1

Egyébként mindig csak morgok itt a TV műsorok miatt, ezúttal azonban megdicsérem az illetékeseket. A Duna World elviselhető időpontban igazi értékeket közvetít az igényes nézők számára. Újabban szinte egyetlen estét sem hagyok ki.

Egy kellemes emlék katonakoromból

Néhány nappal ezelőtt kissé álmosan bóbiskoltam az íróasztalnál mikor hallottam a rádióban, hogy eljárás indult egy dóci férfi ellen aki rabszolgaként tartott fogva valakit. Az érdekes nem a rabszolgatartás volt, sajnos ma már ennek sincs különösebb hírértéke, hanem a Dóc-ra kaptam fel a fejemet. Ezt a Dóc nevű települést Sándorfalva mellett, nem messze Szegedtől én jól ismerem. Oda jártunk lőgyakorlatra mikor 1967/68-ban Hódmezővásárhelyen katonáskodtam.

Ezeket a lövészeteket a  nyári hónapokban kirándulásként éltük meg, télen meg befagyott a fenekünk a nyitott teherautó platóján. Szerencsére a zászlóalj kantinos srácnak mindig volt pálinkája, amiből mi feltankoltunk és időnként meg-meg húztuk a lapos üveget. Aztán a lőtérre kiérve láttuk, hogy  vannak akik még jobban fázhatnak a sátrakban éjszakázva. Ők voltak az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet katonák. Azonban hiába volt ezekben a sátrakban egy-egy kis kályha is amikor kint mínusz 15 fok volt bent sem lehet sokkal kevesebb a mínuszok száma. Szóval ez a Dóc melletti lőtér gyakran eszembe jut amikor tudósításokat hallok arról a környékről.

Mint ahogy az a történet is amit most elmesélek. Késő tavasszal történt. A hajnalok még hűvösek voltak, de napközben már jó meleg volt. A laktanyában éltük megszokott életünket amikor egyszer csak hívattak néhányunkat a zászlóalj irodába. Kiderült, hogy beneveztek bennünket a Néphadsereg Bajnokságra ahol a géppuskánkkal fogunk szerepelni. Történetesen lövészetről volt szó, versenyszerűen. Ennek egyik selejtezőjére került sor később, na erre kellett felkészülnünk. Valahogy megéreztük, hogy megfogtuk az Isten lábát. Ha meg már megfogtuk, nem eresztettük. A seregben minden alkalmat meg kell ragadni egy kis lógásra, különben nem lehet kibírni azt a hosszú időt. Mi sem eresztettük. Igaz, nagyon nem is akarta senki kivenni a kezünkből.

A következő hét elején meg is kezdtük a felkészülést. Felraktak bennünket egy teherautóra és elindultunk Dócra. A kocsin voltak még néhányan más századokból is. A parancsnok a mi századparancsnokunk volt, aki nem éppen eszességével tűnt ki az akkori ötvenes tisztek közül. Mint írtam nem volt valami okos ember, de attól barátságos még lehetett volna. De nem volt barátságos sem.  Humora sem volt. Ezt azért írom le, hogy nagyobb legyen a kontraszt a későbbiekben leírtakkal. Tehát elindultunk egy teherautóval úgy tizenketten, plusz egy gépkocsivezető. Híradóst nem vittünk magunkkal, viszont vittük több kisméretű adó-vevő készüléket. Ennek stratégiai jelentőségét nem igazán érettük de azért felpakoltuk a géppuskákkal együtt a teherautóra. Amire nagynehezen mi is felkászálódtunk. Már ennek a felkászálódásnak is volt valami kedélyes, barátságos jellege. Nem voltak tisztesek akik már csak a rend kedvéért is ordítoztak volna velünk, így aztán szép komótosan és nyugodtan foglaltuk el helyeinket a teherautó platóján. A százados elvtárs is nyugodtan vette tudomásul hetvenévesekre jellemző kászálódásunkat. Ezután elindultunk és mivel a parancsnokunk a sofőr mellett ült mi zavartalanul meghúzhattuk a magunkkal hozott pálinkás üvegeket. Ami persze szabálytalan volt, de nem ez volt az egyetlen szabálytalanság aznap.

Vidám hangulatban érkeztünk meg ahol azonban némi üzemzavar mutatkozott a célokat illetően így aztán rögtön leheveredtünk hogy kipihenjük az utazás fáradalmait. Közben elkezdtük csavargatni a magunkkal hozott adó-vevők gombjait. Innen már csak egy lépés volt, hogy néhányan felálljanak és kissé távolabb menjenek. Én is ezek közé tartoztam. Elmentünk elég messzire és élveztük hogy "drót" nélkül is milyen jól tudunk beszélgetni. Tojtunk mi arra, hogy valakik lehallgatják, mondtunk mindent ami eszünkbe jutott.  Többnyire marhaságokat. Egy idő után még a mi humortalan századparancsnokunk is kézbe vett egyet és ő is beszállt ebbe az ökörködésbe. Igaz, innentől kicsit visszafogtuk magunkat, de azért örültünk neki, hogy őt is sikerült kimozdítanunk csendes letargiájából. És persze megvoltunk rökönyödve a dolgon annyira szokatlan volt. Aztán a műszakiak elhárították a hibát és kezdetét vette a gyakorlás. Ami megint csak élvezetes volt mert alig néhányan voltunk a lőtéren, rengeteg lőszerünk volt annyit lőhettünk amennyit akartunk. És mi kis is használtuk a lehetőséget. Estefelé aztán összepakoltunk és hazamentünk.

Néhány nap múlva pedig elindultunk Szentesre ahol a selejtező lövészetek voltak. Itt már sokan voltak akik jól tudtak lőni, így aztán mi kicsit hátrébb szorultunk. Nem is jutottunk tovább. Szépen visszailleszkedtünk a hétköznapokba, de azért mindig kellemes volt visszagondolni erre a párnapos kiváltságos helyzetünkre. És még ma is az. Amikor a mi örökké rosszkedvű, szigorú savanyú Józsi  századparancsnokunk is nyakában egy adó-vevővel visszavedlett jókedvű kamasszá. Még egy viccet is elmesélt ami aztán tényleg minden várakozásunkat felülmúlta. És hogy könnyebb legyen elképzelni akkori mivoltomat kikerestem innen a Morgómedvéből egyik katonaképemet:

Ez itt  velem a csapatzászló, az hogy lefényképeztek vele nagy megtiszteltetés volt. Bővebben itt olvashatunk róla.

Hát ezt jól elszúrtam...

Ezt az előző írásomat jól elszúrtam. Mentségemre legyen mondva hogy öregecske számítógépem nehezen kezeli a multimédiás dolgokat ezért nehezebb a hibát is észrevenni. De kezdem az elején.

Amikor Vadliba rákérdezett, hogy tényleg ezt akartam-e belinkelni még úgy voltam vele, hogy biztos bennem van a hiba, hogy nem nagyon értem mire gondol. Aztán amikor ma este egyik barátom levelében éreztem, hogy valami nem stimmel gyanút fogtam és megnéztem mi is töltődik le ha ráklikkelünk a linkre? És valóban nem az jött le hanem egy másik fájl. Azt hittem összedől a világ. Hát égtem rendesen. Meg még most is, bár már túl vagyok a nehezén és a rendbehozatalon dolgozom. Tehát mindenekelőtt elnézést kérek mindenkitől, főleg Vadlibától a hibáért.

Ezek után azt szeretném ha a jó link birtokában elolvasná mindenki a legutóbbi bejegyzés néhány sorát, hogy most már rendben legyen a dolog.

"Kicsit soknak találtam a balettet is, de azért ez jobban beleillett a képbe mint a gótika és a szecesszió gyöngyszemeinek szemrevételezése, miközben a a hallgatóság és televízió nézők milliói a Strausz család méltán híres muzsikáját hallgatja. Úgy hogy a balett rendben van. Egyébként is a balett alatt is van min elmélkedni. Például azon, hogy ezek a feszes ruhák a hölgyek esetében rendben vannak de a férfiaknál már okozhatnak bizonyos nehézségeket. Amit úgy tűnik a szabók és jelmeztervezők tudnak uralni, bár nem tudom ezek a szabászati trükkök akkor is megállják-e a helyüket ha a test megmakacsolja magát és úgy akar működni ahogy az a nagy könyvben megvan írva. Belátom kissé sikamlós talajra keveredtem, hadd hívjam hát segítségül a postaládámban szép számmal landoló vicces videók egyikét, hogy a nyájas olvasó biztosan megértse mire is gondolok:"

http://www.youtube.com/watch?v=rpXBDQyEL7k

Így talán rendbe hozható a dolog valamelyest. Még egyszer elnézést kérek.

Új év

Azért jól ki van találva, hogy Szilveszter után van még egy nap amikor kissé magához térhet az ember. Ilyenkor nem kell sietni sehová, az ember szunyókálhat, olvashat vagy netán megnézheti a TV-ben az újévi koncertet. Mint például én is. Amely egyébként sorrendben a 72. és egy nagyon szimpatikus lett karmester vezényelte.

A letteket én kicsit testvéreimnek is tartom, elsősorban a nyelvük miatt. Meg azért is mert engem gyakran néztek a Szovjetunióban baltikuminak. Ez azért volt így mert kis híján tudtam úgy oroszul mint egy szovjet köztársaság polgára, de azért volt egy kis akcentusom is ami a lettekére meg a litvánokéra hasonlított. Meg talán az észtekére is. Egyszer alkalmam is volt erről beszélgetni egy lett úriemberrel Szverdlovszkban (ma Jekatyerinburg) a szállodában a reggelinél. Ez valami pártszállás volt, elég magas színvonalú, az egyetem itt szállásolt el, gondolom színvonalban jobb lehetett mint egy kollégiumi vendégszoba, árban viszont lényegesen jobban jöttek ki mint egy szállodával. Akkoriban ketten voltunk vendégek, ő sem pártmunkás volt hanem valami dramaturg-féle, aki a helyi színháznál volt kiküldetésben. Ővele beszélgettünk a két népről, európai szokásainkról, nyelvünkről és a kultúránkról. Tényleg elütött a megszokott szovjet emberektől, öltözködésében is, külsejében is. És még egy dologban. Udvariasabb volt mint az átlagos szovjet ember. Egyébként Rigában, Lettország fővárosában él egy nagyon jó barátom, ismeretségünk több mint 20 éves, azonban ő lengyel, Moszkvában tanult és egy ukrán fiúhoz ment férjhez. Tehát a lettekhez csak ennyiben van köze.

Nagyon elkanyarodtam a témától, ideje visszakanyarodni. Tehát annak köszönhetően hogy az óév utolsó napját - rendkívül praktikusan - az újév első napja követi nyugis napom van. Aludni még nem aludtam ma, pedig álmos vagyok. Tegnap a késői fennmaradásra készülve még reggel is visszabújtam aludni egy kicsit, meg délután is pihentem úgy 2 órányit. Így aztán gond nélkül ki tudtam várni az éjfélt, sőt még az éjfél után kezdődő régi kabaré jeleneteket is meg tudtam nézni. Ezután tértem nyugovóra de még sokáig csak forgolódtam. Aztán három órányi alvás után vidáman és frissen ébredtem, pedig a franc sem akart felébredni. Főleg nem vidáman és frissen. Tudtam, hogy egyhamar nem fogok tudni újra elaludni így aztán néztem egy kis kabarét videóról. Jó másfél óra fárasztás után ismét elaludtam, de nyugtalanul aludtam és nem is nagyon kipihenve ébredtem. Megnéztem gyorsan a leveleimet, írtam egy hevenyészett köszöntőt a Morgóba és betettem a videóba a Waczak szállót. Imádom ezt a filmsorozatot, nekem még a szinkronizálatlan, feliratos  változat van meg. Így érkeztem el fél 12-ig amikor láttam, hogy megy az újévi koncert Bécsből. Kicsit ottragadtam, hallgattam egy darabig, aztán úgy döntöttem ezt meghallgatom. Mind a két órát. Így is lett.

Eleinte túl sok épületet mutattak, így alkalmam  volt elmélázni azon, hogy ha ez az épületmutogatás elér egy bizonyos mennyiséget akkor már nem újévi koncertről van szó hanem egy útifilmről, amelynek kísérő zenéjét a Bécsi Filharmonikusok szolgáltatják.   Szerencsére a rendezők ezután már megpróbáltak a koncertre koncentrálni, ami egy koncert esetében határozottan jó dolog. Hiszen az ember azért jár koncertre, hogy a muzsikában és a zenészek játékában gyönyörködjön nem pedig Bécs építészeti remekeiben.

Kicsit soknak találtam a balettet is, de azért ez jobban beleillett a képbe mint a gótika és a szecesszió gyöngyszemeinek szemrevételezése, miközben a a hallgatóság és televízió nézők milliói a Strausz család méltán híres muzsikáját hallgatja. Úgy hogy a balett rendben van. Egyébként is a balett alatt is van min elmélkedni. Például azon, hogy ezek a feszes ruhák a hölgyek esetében rendben vannak de a férfiaknál már okozhatnak bizonyos nehézségeket. Amit úgy tűnik a szabók és jelmeztervezők tudnak uralni, bár nem tudom ezek a szabászati trükkök akkor is megállják-e a helyüket ha a test megmakacsolja magát és úgy akar működni ahogy az a nagy könyvben megvan írva. Belátom kissé sikamlós talajra keveredtem, hadd hívjam hát segítségül a postaládámban szép számmal landoló vicces videók egyikét, hogy a nyájas olvasó biztosan megértse mire is gondolok:

http://www.youtube.com/watch?v=rpXBDQyEL7k

Tehát van építészet, van balett és van persze gyönyörű muzsika is amit a Bécsi filharmonikusok igazán magas szinten tolmácsolnak számunkra. Én hogy az élvezeteket még fokozzam egy sztereó fülhallgatót is a fejemre illesztettem, így aztán tényleg a lehető legjobb minőségben élvezhettem végig a koncertet.

Ami egy kicsit megváltozott az utóbbi évtizedekben. Régebben olyan 10 óra felé kezdték, ebédre végeztek, semmi akadálya nem volt annak, hogy mire a déli harangszó hangjai elhalnak az ember már ki is szedje tányérjára az aranylóan gyöngyöző húslevest.  Igaz a zenészeknek bele kellett húzniuk ha haza akartak érni ebédre de talán egy órára ők is megtehették ugyanezt. Ez a negyed  12-es kezdés a lehető leglehetetlenebb időpont, az ebédet teljesen telibe kapja. Ki  a csuda áll neki fél 11-kor húslevest enni illetve azt követően rántott húst  vagy marhapörköltet galuskával? Szóval nem tudom ki találta ki ezt a késői kezdést de nem nagyon tudom díjazni. Mindegy, végignéztem aztán 2 órakor megebédeltem. Most meg ha végzek az írással folytatom a Waczak szállót. Vagy alszom, vagy olvasok. De mindenképpen a mai nap még a lazaságé, az átállásé a dolgos hétköznapokra.

Mielőtt azonban elköszönnék még egyszer kívánok boldog új évet minden olvasómnak. Bízom benne, hogy írásaimmal 2012-ben érdemessé válok arra, hogy vissza-visszatérjenek egy kis Morgómedve olvasásra.

Boldog új évet!

Eredményekben gazdag, örömökben sem szűkölködő

Boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!

Zakuszki

Elég furcsa ez a cím, de ha mindjárt az elején megmagyarázom talán enyhítem a szokatlanságát. Tulajdonképpen fordíthatnám harapnivalónak is, hiszen nagyapám is így hívta a darab kenyeret amit a pohár pálinka után reggelente klottgatyában a konyhaszekrény előtt állva bekapott. Aztán harapnivaló lehet még sok minden, de szerintem erre a darab kenyérre illett rá legjobban. Végül is nagyapám is azt csinálta amit az oroszok és egyéb nációk a volt Szovjetunió területén, vodka után harapott valamit. Csupán annyi a különbség, hogy nagyapám a pohár pálinka és a darab kenyér után komótosan elintézte a reggeli dolgait, megreggelizett és ment a dolgára, míg az említett nemzetek képviselői a vodkázást egész este szokták művelni, leginkább ünnepi alkalmakkor vagy ha vendég volt a háznál.

Ilyen alkalmakkor a háziasszony telerakja az egész asztalt ilyen zakuszka jellegű ételekkel amik mind arra szolgálnak, hogy ha elhangzik egy tószt amit egy-egy pohár vodka követ, legyen mit harapni utána. Ilyenkor tehát a vendégek és a háziak villájukra szúrnak egy-egy falat halat vagy kolbászt, szalonnát vagy sajtot és jóízűen falatoznak mindaddig amíg valaki ismét szót nem kér és nem mondja el a mondanivalóját. Ilyenkor természetesen ismét a pohár vodka következik majd jóízű eszegetés az előételekkel vagy zakuszkákkal bőven megrakott tányérokról és tálakról. És ez így megy órákon keresztül. Többnyire van az asztalon egy-két üveg bor is, de ez inkább csak illendőségből, főleg ha külföldi vendég is ül az asztalnál. Esetleg egy üveg édes bor az asszonyoknak. De a férfinép alapjában véve vodkát iszik. Egész este. És természetesen folyamatosan eszegeti az asztalon lévő apróságokat. Ami nagyon fontos, hogy ne rúgjon be az ember. Aztán valamikor hoznak egy főtt ételt is ami olyasmi mint nálunk egy normál második fogás, amiből aztán az ember szinte alig bír enni. A legfontosabb tehát, hogy az ember alkalmazkodva a helyi szokásokhoz nyugodtan ihat egész este vodkát ha közben folyamatosan eszeget is az előételekből. Ha nem teszi, akkor sajnos meg fog ártani a vodka, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. Mint ahogy velem is megtörtént majd' 30 évvel ezelőtt. Egy mentségem van, hogy egy ifjú hölgy jött oda hozzám, hogy akkor igyunk az ifjúságra és ittunk. Az ifjúságra is meg még sok minden egyébre. Az vesse rám az az első követ aki nem így tett volna. Nem is lett volna nagy baj, ha eszem is hozzá valamit de már egyszerűen nem fért belém semmi. Így aztán... Na jó, nem folytatom, valamikor régen leírtam már a folytatást aki már nem emlékszik kérem olvassa el, itt megtalálható.

És hogy hogy jön ide ez egész? Hát úgy, hogy karácsonyra egy kis füstölt makrélát és lapos halat kaptam a sógoréktól. Ők a főváros közelében laknak, könnyen el tudnak jutni egy-egy orosz boltba és be tudják szerezni ezeket a dolgokat. Így aztán az én karácsonyi ajándékom meg van oldva. Hát ezt a makrélát és lapos halat eszegettem ebédre a konyhában mikor eszembe jutott, hogy meg kéne mutatni a Morgómedve olvasóinak azt a csodálatos képsorozatot amelyet meglehetősen régen őrizgetek már és elég sokféle előételt sorakoztat fel, miközben Vlagyimir Viszockijt hallgathatjuk, aki a szovjet rendszer jó értelemben vett fenegyereke volt és fiatalon ragadta el a halál. Azt mondják, hogy mindenütt sírtak a lányok mikor meghalt annyira népszerű volt a a fiatalok között. A dal egyébként egy monológ, történetesen a rendőrség számára. A képeken elég sokféle előételt látunk vannak egyszerűbbek és olcsóbbak is, de megtalálhatók az egészen drága ételek is. Olyanok amik a szovjet rendszerben elérhetetlenek voltak. Na de lássuk végre a medvét:

http://morgomedv.freeweb.hu/Blog/zakuska.pps

Nézegessük a képeket, csodáljuk meg az orosz gasztronómia találékonyságát és gondoljunk arra, hogy ez a fajta étkezési kultúra nagyon fontos és elterjed azon a vidéken. Annyira, hogy ha csak egy darab paradicsom van kéznél, az is megteszi:

Hogy mit ki nem találnak?

Jó egy hete szakestélyen voltam. Ez még nem nagy újság, hiszen gyakran fordulok meg szakestélyeken. Ami új volt az az, hogy előtte állófogadás is volt. Ami szerencsére csak nevében volt állófogadás, mert egyébként egy asztal mellett üldögéltünk, pogácsát rágcsáltunk és finom borokat kortyolgattunk. És persze beszélgettünk. A szakestélyek világában elő szokott fordulni szakestély előtti állófogadás, de idáig ezt csak nagy - évfolyamszintű - szakestélyek előtt tapasztaltam. Ilyenek a szalagavató és gyűrűavató szakestélyek. Gondolom ez egy gesztus az évfolyamot anyagilag támogató cégek képviselői és az évfolyam oktatói felé, hogy alkalmuk legyen szakestély előtt egy kicsit beszélgetni. Jó dolog ez, ha az emberek kibeszélgetik magukat szakestély előtt. Persze ez nem érinti a szakestély résztvevőinek teljes létszámát, csupán egy részét. Mint ahogy a mi 2 héttel ezelőtti borozgatásunkon is csupán a baráti társaság tagjai vettek részt, cirka 18-20 fő.

A hangulat kiváló volt, a muskotály és félédes vörösbor szintúgy. Aztán a hangulat tetőfokán az átmenetileg Csehországban tanuló fiatalember egy üveget hozott elő valahonnan azzal, hogy nem jött üres kézzel, hozott egy kis kóstolót is cseh földről. Egy kis meglepetés italról volt szó, ezért az üveget alufólia borította. Sok mindent megértem már én hallgatók között, úgy hogy nagyon nem izgatott mit is rejt a fólia. Pedig izgathatott volna mert nem akármiről ittuk mi le a levet. De leittuk szemrebbenés nélkül. Én is. Aztán lekerült a fólia és megláttuk mit rejt az üveg:

Hát elég rondán néznek ki ezek a férgek ott az üvegben, de különösebb megrökönyödés nélkül vettem tudomásul, hogy mit is ittam. Ráadásul az italnak egész jó íze is volt. Persze tudom, hogy nem a benne lévőktől. Mindenesetre elég bizarr dolog. Láttam én már italban füvet, paprikát, gyümölcsöt. Férgeket nem. Most már azokat is. Sőt le is ittam róluk az italt, nem is haltam bele.  Mindenesetre érdekes ötlet, de aki kitalálta jól ismerhette a piacot. Biztos lehetett benne, hogy a fiatalok meg fogják venni, és jól számított mert a fiatalok ilyenek. Jókedvűek, jó humorúak, vicces kedvűek. És addig jó amíg van kedvük viccelődni.

Diákkori levelezéseim

Ez a levelezés tényleg alkalmas volt arra, hogy az ember lássa valami értelmét az orosz tanulásának. Aztán később az egyéb idegen nyelvekének is, de először én oroszul leveleztem. Helyesebben nem is oroszul hanem magyarul. A részletekre már nem emlékszem, de valószínűleg életem első levelet azért írtam meg, hogy egyáltalán levelezzek valakivel külföldről. Ez akkor volt mikor ötödikes voltam, már tanultam oroszul de még szóba sem jött az oroszul való levelezés. Így aztán magyarul írtam meg életem első levelét Kárpátaljára, Ungvárra. A címet a "Tábortűz" elnevezésű úttörő folyóiratból vettem.  Volt abban egy rovat a levelezőpartner keresőknek, ott találtam a címet. Juditnak hívták a kislányt és szintén ötödikes volt. Hamarosan meg is jött a válasz és elkezdődött a mi levelezésünk.

Írtunk mi sok mindenről. Egy gyereknek rengeteg élménye van, tehát soha nem szenvedtem témahiányban. Lehetett írni az iskoláról, a barátaimról meg a játékainkról. Különösen nyáron sikerültek hosszúra ezek a levelek, hiszen a nyár mégiscsak gazdagabb volt élményekben mint amikor iskolába jártunk. Hamarosan megérkezett a fénykép is mint ahogy az enyémmel is útra kelt a posta. Igaz, hogy a fényképen rajta volt az egész család de bántam is én, fő hogy rajta volt ő is. Igaz, nekem a mellette lévő testvére egy kicsit jobban tetszett de aztán megbékéltem vele is. De lássuk a képet. Íme itt látható az ungvári magyar család.

Kicsit megviselt már, az elmúlt évtizedek nyomot hagytak rajta, de szerintem szép dolog, hogy még egyáltalán megvan. Balról az első az én levelező társam, mellette van a nővére. Arra, hogy miért nincs egyetlen felnőtt férfi sem a képen nem tudok válaszolni. Mindenesetre van valami rejtélyes ezekben az asszonyi mosolyokban ott a hátsó sorban.

Aztán ez a levelezés egy idő után abbamaradt, talán azért mert időközben szert tettem egy igazi orosz levelező társra is. Hatodikban már elég bátorságot éreztem ahhoz, hogy oroszul is levelezzek. A levelező partnert kissé szokatlan módon kerítettem. Miután a Szovjetunióban az iskolákat sorszámozták ráírtam egy borítékra egy városnevet meg hogy 1. számú iskola és írtam pár sort, hogy szeretnék levelezni és kész. Egy kérésem volt, hogy lány legyen az illető. Hamarosan meg is érkezett a levél egy hasonló korú lánytól. Kölcsönösen megkedveltük egymást és elég sokáig leveleztünk. Sajnos a fényképe elkallódott valahol így nem tudom megmutatni. Mint ahogy azt a lányt sem aki Lvovban lakott és szintén sokáig leveleztünk egymással.

Az évek során egyre jobban belelendültem a levelezésbe, így akadt barátom Csehszlovákiában és az NDK-ban is. Velük is oroszul leveleztem. A cseh lányt Danának hívták, az utóbbit Karinnak. Őróla fennmaradt a fénykép is. Ő az:

Kedves lány volt, tetszett nekem. Amikor vele leveleztem már középiskolába jártam. Németül nem tudtam, még angolul sem, így aztán oroszul írogattunk egymásnak. Aztán úgy harmadikos koromban beiratkoztam egy angol nyelvtanfolyamra, így aztán hamarosan elkezdtem angolul is levelezni. Először egy japán lánnyal Naomival leveleztem, aztán egy olasz lánnyal Torinóból és egy angol lánnyal már nem tudom honnan. Sheila volt a legszebb, bár azért ez a Karin sem volt egy boszorka. És Guliana sem Olaszországból. Hiába hogy semmi esély nem volt a találkozásra azért fontos volt, hogy valahogy nézzen ki az akinek az ember a leveleit írogatja. Bármilyen hihetetlen, így van. És akkor ebben a sorrendben vessünk egy pillantást mindkettőjükre:

A felül lévő képen látható a torinói lány Guliana, ez a sárga ruhás lány pedig Sheila valahonnan a ködös Albionból. Ezenkívül a futottak még kategóriában volt amerikai levelező társam is, de ővele tényleg csak néhány levelet váltottunk.

Aztán jött 1967 szeptember elseje amikor bevonultam Hódmezővásárhelyre katonának és örültem, hogy a szüleimnek meg a kedvesemnek tudtam egyáltalán írni, nem hogy ezekbe a külországokba. Főleg azok után, hogy egyszer hívatott az elhárító tiszt és miután felsorolt minden kapitalista országban lévő levelezőtársamat megkérdezte, hogy ugye nem tartom a kapcsolatot velük?  Örültem, hogy megnyugtató választ adhattam neki. Nem örültem volna egy vele való szorosabb együttműködésnek. Aztán mikor leszereltem, kezdődött az egyetem, itt aztán már végképp nem maradt ideje az embernek holmi levelezésekre. Amelyek egyébként sok örömet adtak a korábbi években és sokat tanultam is a levelezések során. Én most is tudom ajánlani a fiataloknak. Igaz már nem nézegethetjük hosszasan a borítékra ragasztott bélyegeket, de a levelet akkor is meg kell írni meg el kell olvasni. Idegen nyelven. És ezzel is tanul az ember.

Karácsony 2011

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket!

Beszédgyakorlatok idegen nyelven magnetofonnal

Az előző írásomban már utaltam rá, hogy ma már azért az embernek elég sok lehetősége van az idegennyelv tanulásra. Itt van például a beszéd gyakorlása. Erre kezdetben kiválóan alkalmas lehet a chat. Szándékosan írom az idegen elnevezését, hogy mindenki tudja miről beszélek. Mert csevegni azért élőszóban is lehet, én viszont most tényleg arra gondolok amikor ül két ember valahol a világban egy-egy számítógép mellett és írásban társalognak egymással. Még akkor is ha mindkettőnek van mikrofonja és fejhallgatója. Ugyanis ezzel érdemes kezdeni. Nem jó rögtön beugrani a mély vízbe. Ha rögtön az élő beszéddel kezdjük könnyen lehet hogy örökre elmegy a kedvünk a beszélgetéstől. A csetelés során viszont megszokjuk, hogy gyorsan értsünk meg idegen nyelvű mondatokat és ugyanolyan gyorsan reagáljunk is azokra, viszont mégsem kell megszólalnunk. Nem mindenki tud rögtön idegen nyelven megszólalni. Szerencsés dolog ha megbarátkozunk valakivel és rendszeresen vele "beszélgetünk". Aztán ha már jól megy az írásban történő társalgás, megpróbálkozhatunk a mikrofonnal és a fejhallgatóval is. Addigra megismerjük a másikat, ő pedig türelemmel fogadja majd a társalgás során felmerülő botladozásainkat. Tehát a fokozatosság mindenképpen fontos. Ezután aztán jöhetnek a skype, az msn és a telefonos szolgáltatók által nyújtott olcsó beszélgetési lehetőségek. Ma már szinte bagóért lehet külföldre telefonálni, kár lenne kihagyni ezeket a lehetőségeket.  Ha viszont valaki a hagyományos módszereket részesíti előnyben tudom ajánlani az általam régebben alkalmazott módszert, amihez csupán két magnetofon kell a nyelvkönyvön kívül.

Az eljárás a következő volt. Az egyik magnóra mikrofon segítségével rámondtam magyarul a nyelvkönyv angol szövegének a magyar fordítását úgy, hogy minden mondat után kihagytam 10-20 másodpercet. Ezt követően visszatekertem a kazettát és elindítottam a felvételt. Tehát az egyik magnóról hallottam a szünetekkel felszabdalt magyar szöveget amit rögtön fordítottam is németre. A fordítást viszont a szünetek alatt a másik magnetofonra mondtam. Mikor végeztem visszatekertem az általam magnóra mondott fordítást és a nyelvkönyv segítségével leellenőriztem, hogy jól fordítottam-e le a szöveget. Sokáig nem csináltam mert belefáradtam és nem is szándékoztam nyelvvizsgázni, de szerintem a módszer mindenképpen alkalmas lehet arra, hogy beszédgyakorlatot szerezzen az ember idegen nyelven, amit aztán jól hasznosíthat egy nyelvvizsgán. Természetesen sokféle módszer létezik még a beszéd gyakorlására. Ez csupán egy a lehetőségek közül, de szerintem egyéni tanulás esetén nagyon hatékony lehet. És jó ha megelőzi az interneten élőszóban történő beszélgetést. Amiről szintén írok majd a közeljövőben.

Nyelvtanulás

Úgy tűnik mégsem lesz olyan egyszerű ez a nyelvvizsgától való eltekintés. Mint kiderült, az egyetemek dönthetnek ebben a kérdésben. Azok viszont nem nagyon lelkesednek az ötletért, tehát előfordulhat, hogy mégiscsak maradnak a diplomák a páncélszekrényekben. Igazából ezt sem értem, mert ha jogszabály írja elő a nyelvvizsgát akkor nyilván hasonló szintű jogszabály mentesíthet ez alól. Ezek szerint mégsem. Ennek kapcsán viszont gyakran hallani, hogy mivel az egyetemek nem biztosítják a megfelelő hátteret a nyelvtanuláshoz így nem is lehet megkövetelni. Ami kétségtelenül igaz, mármint hogy nem biztosítják. Heti 2 órában valóban nem lehet eredményesen nyelvet tanítani. És főleg nem nyelvvizsgára felkészíteni. Meg lehetne ugyan emelni a nyelvtanítás óraszámait, de akkor mikor tanulnának a hallgatók szakmai tárgyakat? Nyilvánvaló, hogy erről szó sem lehet ha jó mérnököket, orvosokat vagy mondjuk jogászokat szeretnénk képezni. És most nem beszélek arról, hogy milyen anyagi megterheléssel járna az egyetemek számára a sok nyelvtanár alkalmazása. Tudomásul kell vennünk tehát, hogy marad a heti két óra.

Hogy lehetne mégis előrelépni ebben a dologban? Természetesen egyéni tanulással, autodidakta módon. Azaz szabad időben, a nyelvkönyvek fölött görnyedve, kazettákat hallgatva vagy éppen az Interneten beszélgetve valakivel az adott idegen nyelven. Tudom nem leszek túl népszerű a fiatalság körében mostani írásommal, de tényleg ez a megoldás. A szabad időnkből kell rengeteget áldozni ahhoz, hogy megtanuljunk legalább egy idegen nyelvet annyira, hogy megszerezhessük azt a fránya nyelvvizsgát. Arra tényleg nem érdemes várni, hogy majd az egyetemek és főiskolák fogják megoldani a kérdést. Itt a fiatalságnak magának kell lépnie. Mi kell ehhez? Elsősorban olyan nyelvkönyvek amelyek nem tételezik fel egy tanár jelenlétét a tanulási folyamatban. A ma kapható nyelvkönyvek kiváló szöveganyaggal rendelkeznek, a nyelvtani szabályok feldolgozására sem lehet egy szót sem szólni csak éppen egy bajuk van: feltételezik a tanár meglétét a tanulás során. Amire nem mindig számíthatunk. Már tudjuk, hogy az egyetemeken nem lesz több nyelvtanár, a magántanár meg drága, nem mindenki tudja megfizetni. Tehát olyan nyelvkönyvekre van szükség amelyek megtartják a régi nyelvkönyvekben megszokott szerkezetet, azaz minden leckéhez tartozik egy olvasmány a hozzátartozó új szavakkal, egy nyelvtani rész valamint feladatok amelyekben az újonnan tanult nyelvtani szabályokat lehet gyakorolni. Természetesen a megoldások megadásával.

Én angolból annak idején a "Tanuljunk nyelveket" sorozatban megjelent Báti-Véges szerzőpáros "Angol nyelkönyv"-éből tanultam. Bár szókincse és az olvasmányok kétségtelenül nem a legkorszerűbbek, de szép komótosan olvasmányról olvasmányra haladva szép eredményeket lehetett elérni. Tanultam én angol kiadású könyvből is középiskolás koromban (Essential English)  egy szó nem volt benne magyarul, de volt mellette tanár. Elismerem, hogy a nyelvtanulás nem mindenkinek megy egyformán. Vannak jó nyelvkészséggel rendelkező emberek és vannak akik kevesebb ilyen irányú készséggel rendelkeznek. Nekik bizony sokkal többet kell foglalkozniuk nyelvtanulással ahhoz, hogy ugyanazt az eredményt elérhessék. De ők is meg tudják tanulni. A könyvesboltok tele vannak olyan könyvekkel amelyek kimondottan a nyelvvizsgára való felkészítést tűzték ki maguk elé mint követendő célt. Ezekben találunk épp elég fordítást és egyebet, hogy már a tanulás során felkészülhessünk a nyelvvizsgák kitekert mondataira.

Összefoglalva tehát elmondható, hogy egy jó nyelvkönyv segítségével igenis hatékonyan lehet nyelvet tanulni szabad időben saját szakállunkra is. És hogy mi történjen azon a heti két órán? Szerintem ott már csak a nyelvvizsgára való gyakorlásra kerülhetne sor. Másra úgysem elég 2 óra. Kiválasztani egy nyelvvizsgára felkészítő könyvet és szisztematikusan végigmenni a mondatokon úgy hogy a tanár elmondja az adott részhez tartozó nyelvtani szabályokat majd együtt oldják meg az egyes teszteket egymás után. Hogy ez szinkronban legyen az egyéni tanulással meghirdetnék háromféle kurzust. Egyet a haladóknak akik a nyelvvizsga közelében járnak, egy középhaladót azok számár akik már viszonylag jól állnak de még van mit tanulni a vizsgáig és egy alapszintet azok számára akiknek még sokat kell tanulniuk ahhoz, hogy nyelvvizsgára jelentkezhessenek. Ezek a kurzusok meglennének hirdetve, ezekre lehetne jelentkezni. És minden nyelvtanár és egy hallgató előtt egy cél lebegne: a sikeres nyelvvizsga ami aztán lehetővé tenné a diploma átvételét is.

Ehhez azonban kicsit át kellene alakítani a gondolkodásmódot is. Nem kellene például ilyen akciókat javasolni mint ez a mostani is. Ezzel a mostani "elengedéssel" precedenst teremthetünk arra, hogy nem kell komolyan venni ezt a nyelvvizsga dolgot, ha sokan lesznek akik nem tudják átvenni majd csak kiadják, hiszen az mégsem lehet, hogy tízezer ember ne vehesse át. És lesznek akik nem veszik komolyan és várnak az amnesztiákra amik pedig lehet, hogy elmaradnak. Mert nem törvényszerű, hogy bekövetkezzen. És ők bizony póruljárnak majd. Én a rend híve vagyok. A nyílt kártyáknak. Ha egyezer követelmény a nyelvvizsga akkor maradjon is az, hogy a fiatalság tisztában legyen a játékszabályokkal és úgy tervezhesse életét.

Végül essék néhány szó a motivációról. Azért a mai fiatalok nem panaszkodhatnak, arra hogy nincs értelme idegennyelvet tanulni. Azért mi nem voltunk így eleresztve. Nem voltak idegennyelvű TV csatornáink, jól őrzött határok gondoskodtak arról, hogy ne nagyon csámborogjunk a világban és Internet sem volt. Tehát nem volt email, msn, nem volt skype, jóformán semmi sem volt. Voltak idegennyelvű újságok és folyóiratok többnyire a baráti országokból, volt 5 ablak a piros útlevelünkben ami azt jelentette, hogy ötször átléphettük a határt hogy meglátogassunk egy közeli szocialista országot  Nyugatra már csak 3 évente mehettünk. Aztán volt még a levelezés. Persze csigapostával. Ezek voltak a mi lehetőségeink a nyelvgyakorlásra. Vagyis a mai lehetőségekhez képest jóformán semmi. Úgy gondolom a fiatalság nem használja ki eléggé ezeket a lehetőségeket. Pedig ki kellene. Kis ország vagyunk nem tehetjük meg hogy ne beszéljünk idegen nyelveket. Mert aki nem beszél az óhatatlanul lemarad. Még ha most nem is annyira érzékeli ezt.

Angi jelenti (Börtönkeringő)

Kezdetben nem tudtam mit kezdeni ezzel az "Angi jelenti" című műsorral. Már a címe sem volt szimpatikus, így aztán el is vágta magát előttem. Ha meg én egy címet elsőre nem tudok értelmezni akkor annak a műsornak annyi. És ha ráadásul még nem is tetszik akkor még kevesebb az esély, hogy megnézzem. Aztán történt valami. Jó néhány adás lement már amikor "belefutottam" egy részbe, amely a Somogyvámoson élő buddhisták életét mutatta be. Azóta ha tehetem megnézem. Egyébként az Angi az Angéla névre utal, arra a fiatal riporternőre aki ezeket a riportokat csinálja. Ennyit bevezetőül, és most nézzük meg honnan és mit is jelent nekünk Angi?

Angi most az egri börtönbe látogatott el ami lehet, hogy valóban börtön, de lehet fogház is és fegyház is, bár utóbbit azért nem gondolnám. Azokat azért jobban ismeri az ember. Tehát Egerben valószínűleg fogház- és börtönbüntetésre ítéltek raboskodhatnak. Hogy ez miért fontos? Mert más a rend az egyikben és más a másikban. Ha igazán kemény világot akarnánk megismerni Szegedre vagy Vácra kellene látogatni. Egerben valószínűleg "szolidabb" körülmények uralkodnak.

Kíváncsian várom a filmet mert régóta foglalkoztat a börtönök világa. Amit lehet elolvasok vagy megnézek. Emlékszem, hogy a 90-es évek elején még a Börtönújságot is rendszeresen olvastam. A rendszerváltás okozta nagy eufóriában még azt is nyilvánossá tették olyannyira, hogy az újságosnál meg lehetett venni. Meg is vettem. Aztán valakik rájöttek, hogy ezt azért mégse kéne és megszűnt az árusítás. Amit fölöttébb sajnáltam. Most viszont valamilyen megfontolásból megint hozzáférhető, igaz nem nyomtatott formában. És nem régóta és nem minden szám. Kicsit érthetetlen ugyan, hogy miért csak ezek a hónapok férhetők hozzá mások pedig nem,  de ők tudják. Egy biztos, ha ráklikkelünk az alábbi linkre mi is olvasgathatunk arról a zárt világról amit igazán csak a bennlévők és az ott dolgozók ismerhetnek:

http://www.bvop.hu/?mid=73&cikkid=844

Itt pedig a 2009 júliusi számot olvashatjuk:

http://www.bvop.hu/download/bortonujsag_2009_julius.pdf/bortonujsag_2009_julius.pdf

Írtam már, hogy érdekelnek a börtönök. Ezért nézegettem szívesen 2005-ben Teknős Péter képeit melyeket a Váci fegyházban készített. A "Népszabadság online" honlapján olyan 36 képet nézhettünk végig, valami miatt azonban évek óta be kell érnünk azzal a néhány képpel amelyet itt láthatunk:

http://www.nol.hu/archivum/archiv-376722

Pedig nagyon jó képek, amíg lehetett többször megnéztem őket. Egyébként ha már a büntetésvégrehajtásról esik szó elmondom, hogy elég súlyos ítéletek születnek mostanában. Azért 35-40 évet eltölteni egy fegyházban nem könnyű dolog. Mikor legutóbb másodfokon is helybenhagyták a móri vérengzés egyik résztvevőjének ítéletét a 40 évet belegondoltam, hogy ő már élve nem jön ki onnan. 76 éves lesz mire szabadulhat. Elvetélt sors.

De térjünk vissza a mi filmajánlatunkhoz. A filmet sajnos nagyon későn vetítik. Holnap - csütörtökön - 23.40-kor láthatjuk vagy vehetjük fel videóra illetve DVD-re. Viszont elég sokszor ismétlik, innen azt is megtudhatjuk mikor:

http://port.hu/angi_jelenti/pls/fi/films.film_page?i_perf_id=17104759&i_topic_id=1

Az m1-en keressük.

Amnesztiák és engedmények

Nem szeretem az amnesztiákat és különféle "elengedéseket", mert igazságtalanok. Soha nem értettem miért kell egyeseknek leülniük a teljes büntetésüket, míg mások hamarább szabadulhatnak csupán azért mert mondjuk kerek évfordulót ünnepel az ország. Emlékszem olyan esetekre amikor a vizsgálatot is megszüntették a gyanúsított ellen mert a bűncselekmény amiben a nyomozás folyt az éppen meghirdetett amnesztia alá esett. Morus Tamással vallom, hogy a bűncselekménnyel a társadalom igazságérzete sérül ami csak a bűncselekményt elkövető megbüntetésével és a büntetés letöltésével állhat helyre. Ha nincs letöltés, nincs egyensúly. Ezért nem értek egyet a különféle "elengedésekkel" sem.

Sajnos nem emlékszem pontosan, de néhány éve volt szó róla, hogy bizonyos adóelkerüléseket megbocsát a jog és a társadalom, ha az úgynevezett adóelkerülők hazahozzák, vagy befizetik az adófizetés alól kivont pénzeket, vagy azok egy részét. Sajnos a részletekre már nem emlékszem pontosan ami nagy hiba, de a dolog lényege érzékelhető. Tehát voltak becsületes adófizető polgárok akik rendesen adóztak, aztán voltak sumákolók akiknek meg lesz bocsátva ez az adócsalás ha befizetnek vagy hazahoznak bizonyos pénzeket. Itt azok érzik igazságtalannak a helyzetet akik rendesen adóztak és nem azon ügyködtek, hogy elkerüljék az adózást, vagy ne fizessenek be annyit amennyi a társadalomnak (oktatásra, egészségügyre) járna.

Aztán itt van ez a nyelvvizsga kérdés. Néhány napja született egy megállapodás, hogy a diploma megszerzéséhez előírt nyelvvizsga megszerzése alól mentesülnek azok a volt hallgatók, akik a záróvizsgától számított 3 éven belül nem mutatták be a nyelvvizsgát igazoló okiratot. Tehát kiürülnek végre a Dékáni Hivatalok páncélszekrényei, mindenki viheti a diplomáját aki idáig azért nem vihette mert nem volt nyelvvizsgája. Mert hát  az indoklás szerint sok tízezren vannak akik a nyelvvizsga hiánya miatt nem vehették át a diplomájukat.

És tessék mondani mi van azokkal akik nem kis erőfeszítések és anyagi befektetések árán mégiscsak megszerezték - még ha 1-2 év késéssel is - a nyelvvizsgát? És esetleg anyagi veszteségeket is elszenvedtek, mert diploma híján nem kaphattak olyan munkát, mint amilyent diplomával kaphattak volna. Hát ők magukra vessenek. Vártak volna még néhány évet és vihetnék ingyen. Megint azoknak lett igazuk akik annakidején mikor bevezették ezt a nyelvvizsga dolgot azt mondták, hogy várjuk ki a végét, nem eszik olyan forrón a kását. Hát mint láthatjuk valóban nem.

És jó ez nekünk 2011-ben, amikor nincsenek határok, amikor külföldi TV adók százait hozhatjuk el az otthonainkba? Amikor az Interneten többféle kommunikációs forma áll rendelkezésünkre, hogy idegen emberekkel beszélgessünk, hogy tájékozódhassunk a világ dolgaiban? Jó ez a változás nekünk? Úgy társadalmilag? Nem hiszem.

Végezetül szeretném megjegyezni, hogy bár írásomban 3 példáról esik szó azért ezek nem azonos kategóriák. A lényeg pedig valaminek az elengedése, nem pedig az, hogy ez kikre vonatkozik. Értelemszerűen nem tekintem sem bűnözőnek sem az adóelkerüléssel azonos kategóriába eső embereknek azokat akik nem tudták megszerezni a nyelvvizsgájukat. A nyelvtanulás bizonyos fokig készség kérdése is. Az első két példa inkább az "elengedés" miatt került bele az írásomba. Tehát szó nincs arról, hogy én egy kalap alá vennék bárkit is az ott említettekkel.